Orángután alapítványnál is önkénteskedne

Anno 8. rész (2012-05-29)

Tanárnőmmel, Szöllősy Edinával beszélgettem Malajziában eltöltött közel egy évéről.

Szöllősy Edina, a Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Angol Szakcsoportjának adjunktusa, tavaly egyedüli magyarként vett részt a malajziai Oktatási Minisztérium nemzetközi programjában, mely az angol nyelv tanításának hatékonyságát kívánta megcélozni. 2011 februárjától 9 hónapon keresztül angoltanárokat tanított, hogyan oktassák a nyelvet játékosan, életszerűbben, hatékonyabban a megszokott, hagyományos módszerekkel szemben.
A program végén ő lett a négy közül az egyik, aki a 120 résztvevő trénerből megkapta a „Legjobb mentor” kitüntetést.

Gősi Gabriella: Miért döntött úgy, hogy megpályázza ezt a lehetőséget?

Szöllősy Edina: Nagyon régóta szerettem volna magam tanárként kipróbálni külföldön. Persze az évek során volt lehetőségem az Erasmus tanári mobilitás program keretein belül egy kis bepillantást kapnom más országok (pl. Lengyelország, Norvégia, Ausztria) oktatási rendszerébe és iskolai hétköznapjaiba, és korábban a Szeged – Toledo testvérvárosi kapcsolatnak köszönhetően többször jártam Toledoban (Ohio állam, USA) tanulmányúton, de ezek pár hetes programok voltak csupán. 2007-ben Mexikóban elvégeztem egy intenzív TEFL tanfolyamot, melynek végén kaptam egy oklevelet, mellyel bárhol a világban lehet angol nyelvet tanítani. Ott, és későbbi magánjellegű utazásaim során realizáltam, hogy rengeteg lehetőség van a világban, sok olyan barátra tettem szert, akik – akár családostul – úgy döntöttek, hogy elmennek olyan helyre angolt tanítani, ahova szeretnének eljutni, vagy ahol jobb kereseti lehetőségek várják őket. Kihívás, munka, kalandvágy együtt motiváltak.

G.G.: Malajziában milyen az angol nyelv oktatásának helyzete?
Milyen nehézségekkel és pozitívumokkal szembesült?
Sz.E.: Malajziában három nagy népcsoport él: a malájok, a kínaiak és az indiaiak. Ők történelmükben, kultúrájukban, vallásukban eléggé eltérőek, így a nyelvtudás és nyelvtanulás, -tanítás is más, mind a diákok, mind a tanárok attitűdjében. A mentorok feladata az volt, hogy a nekik kijelölt öt iskolában (3 állami maláj, 1 kínai és 1 tamil) dolgozó angol tanárok nyelvi és módszertani tudását, kompetenciáit személyre szabottan fejlesszék, egyéni és csoportos tréningeken, és délelőttönként a gyerekekkel együtt. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy tartottam több mint, 100 ún. bemutatóórát, amikor az általam mentorált tanár megfigyelt, aztán óramegbeszélés, később közösen tanítottunk hónapokon keresztül és végül elengedtem a tanár kezét, aki az első év végére sokkal magabiztosabb lett mind nyelvileg, mind módszertanilag. A kihívást az jelentette, hogy a 25 tanár gyakorlatilag 25 különféle nyelvtudással, végzettségi háttérrel és kultúrával bírt, más elképzelésekkel és igényekkel, és ezekre kellet nekem szakmailag és emberileg hitelesen reagálnom és útmutatást adnom, bizalmat kialakítanom. Voltak könnyebb és nehezebb esetek, de bátran állíthatom, hogy az év során rengeteg kis csodát éltünk meg együtt a tanárokkal és a gyerekekkel, míg végül decemberben barátokként váltunk el.

G.G.: Tanárként milyen tapasztalatokkal gazdagodott?

Sz.E.: Úgy érzem, hogy az egy év alatt sokkal nyugodtabb és magabiztosabb tanár lettem . A mentori munkám során az oktatókkal való óramegbeszélés 80%-ban improvizatív volt, azaz azonnal kellett reagálnom, alternatívákat mutatni, rávezetni s konstruktív kritikát adni. A 22 év tanítási tapasztalat, ami majdnem kizárólag a főiskola falain belül történt, elég szakmai hátteret adott nekem ehhez a mentori munkához. Próbáltam tanulni minden általam mentorálttól, egyenrangú kollégaként tekintettem és bátorítottam őket arra, hogy mondják el véleményüket, ötleteiket, próbáljunk ki alternatívákat, elemezzünk, értékeljünk. Ázsiában a hallgatók inkább „megmondó” emberként tekintenek a tanárra, elfogadják s megtanulják, amit mondanak nekik. Én a dialógusban hiszek, nem az egyirányú kommunikációban.
A másik nagy tapasztalat az volt, hogy rájöttem, rengeteget számít az ember hétköznapjaiban, a munkához való hozzáállásában és teljesítményében a munkahelyi légkör és a kollégák támogatása, elismerése és szeretete. Persze, nem kedvelhet mindenki mindenkit, de nem a rosszkedv és panaszkodás, demotiváció és irigység voltak a meghatározó érzések, hanem az optimizmus és a segítés. Ehhez el kell menni, hogy az ember össze tudjon hasonlítani dolgokat. Sokszor azt gondoljuk, hogy minden úgy jó, ahogy van, amíg nem csöppenünk bele egy másba, akár jobba vagy rosszabba, hogy tudjunk viszonyítani és javítani a saját helyzetünkön.

G.G.: Milyenek a maláj emberek? Milyen különlegességek találhatók a kultúrájukban?

Sz.E.: Malajzia nagyon sok szempontból különleges ország, köszönhetik ezt a földrajzuknak, gazdag kulturális örökségüknek; multikulti a köbön, kajamenyország, megabiodiverzitás. Az időjárás néha brutális tud lenni, de hát ez Ázsia, trópus, pára van rendesen és esős évszak is. A távolságok kicsik: viszonylag közel van egymáshoz Singapore, Borneo, Indonézia, Taiföld, Hong Kong, Vietnám.
A maláj emberek nagyon segítőkészek és érdeklődőek, sokat kérdeztek Magyarországról, Európáról. Páran Budapest és Puskás nevét emlegették. Kevés tanárral találkoztam, aki járt volna a világ e részén, viszont sok kínai üzletemberrel, akik rendszeresen utaznak Nagy-Britanniába, Németországba, Ausztriába és néha keletebbre is. Nem lehet általánosítani, ha a maláj emberekről kell jellemzést adni, mivel a kínaiak, indiaiak és a muszlim malájok eléggé különbözőek, de mosolygós, optimista, vendégszerető emberek mind.

G.G.: Mi volt a legnegatívabb és legpozitívabb élménye magánemberként a kinntartózkodás során?

Sz.E.: Az elején nehezen viseltem, amikor megbámultak, de ha rájuk mosolyogtam, akkor legtöbbször visszamosolyogtak és elkezdtünk beszélgetni. A legpozitívabb élmény, hogy szinte mindenki tud angolul, persze mondhatjuk, hogy volt brit gyarmatként könnyű. Nagyon pozitív volt az is, hogy a fizetés és az élet egészséges arányban van, lévén gazdag országról van szó. Nem tetszett azonban az, hogy bizonyos népcsoportok nem igazán törődnek a természeti értékeikkel, a lakóhelyük tisztaságával, az erdőégetéssel. Rengeteg műanyagot használnak és dobnak el, bár sok környezettudatos kezdeményezést is láttam, azonban ezek egyelőre még csak a kínai lakosságnak fontosak.

G.G.: Mit mondana azoknak a tanároknak, akiknek szeretnének részt venni hasonló programokban, de nem mernek nekivágni? Mire érdemes felkészülni?

Sz.E.: Ez attól függ, hogy hová és milyen hosszú időre megy az ember. Aki nagyon finnyás ételekre és szagokra, és megszokta a légkondit, annak Ázsia tartogathat meglepetéseket, de nem igazán találkoztam még olyan emberrel, aki már járt arrafelé, és ne akart volna újra visszatérni. A szakmai részére pedig azt mondanám, hogy hiába tudjuk eléggé pontosan, hogy mi is lesz a dolgunk, miről is szól a munka, teljesen nem lehet rá felkészülni, lesznek kihívások, váratlan helyzetek, nehéz feladatok, amikkel meg kell birkózni. De minél többször kell kilépünk a komfortzónánkból ahhoz, hogy új ismereteket és tapasztalatokat szerezzünk, melyek által fejlődünk, annál jobb emberek és tanárok leszünk.

G.G.: A hallgatók oldaláról; mit tanácsolna azoknak a fiataloknak, akik titkon szeretnének hasonló messzi, egzotikus tájakra eljutni, s ott tanulni vagy dolgozni, de egyedül nem mernek megpályázni egy projektet, vagy arra panaszkodnak, nincs elég lehetőség vagy anyagi tőkéjük eljutni álmaik helyére?

Sz.E.: Mindenképpen csak biztatni tudnám a hallgatókat arra, hogy ragadjanak meg bármilyen lehetőséget, akár cserediákként, gyakornokként vagy önkéntes segítőként, gyerektáborban konyhai alkalmazottként vagy felügyelőként. Majdnem mindegy, hogy Lengyelországba, Ázsiába vagy Dániába jut el a jelentkező, a nemzetközi programok nyelve angol, tehát attól nem kell félni, hogy nem angol nyelvű országban nem lehet fejleszteni az angol nyelvi kommunikációt. Nagyon is! Igazi szituációkban, igazi emberekkel és problémákkal. És az angolon kívül még a helyi nyelvből is ragadni fog valamennyi. Számos szervezet kínál különféle lehetőségeket hallgatók vagy végzett fiatalok számára és a kiválasztás illetve kiutazás előtt alapos orientációra kerül sor, ahol meggyőződnek arról, hogy a jelentkező alkalmas-e arra a programra és tudja-e, hogy mire vállalkozik, mire számíthat. A mai globalizált munkaerőpiacon sokkal fontosabb a megbízható nyelvtudás és tapasztalat, a kulturális kompetencia, ki hogyan tud csapatban működni, feladatokat leosztani, kreatívan problémákat megoldani, képességeit a legjobban kihasználni és kamatoztatni egy projekt során. Ez egy hosszú távú befektetés.

G.G.: Tanárként vagy magánemberként mi az a távoli úti cél, ahova mindenképpen szeretne eljutni a jövőben? Vagy esetleg tervezi-e, hogy visszatér a malájok közé?

Sz.E.: Mindenképpen szeretnék még tanárként vagy trénerként külföldön dolgozni, más oktatási rendszereket, módszereket, kultúrákat megismerni, új barátokra szert tenni. Nagyon jó dolog az, hogy ebben a szakmában gyakorlatilag nincsen felső korhatár, Malajziában voltak 65-70 éves kollégáim. Amíg valaki egészséges, energikus és képes motiválni, addig mindegy, hogy milyen korosztályhoz tartozik. Dél-Kelet Ázsia a szívem csücske, nagyon sok mentori munkát kínálnak Thaiföldön, Vietnámban, Fülöp-szigeteken, Dél-Koreában is. Malajziába is szívesen visszamennék, titkos vágyam Borneóban önkéntesként dolgozni orángután alapítványnál.

Képek Szöllősy Edina engedélyével