Love, peace, happiness... a Béke-karkötőm története

Mindig is hittem a jelekben. Mindig is hittem az apróbb, de annál nagyobb jelentőségű dolgokban. Hogy vegyük észre őket.

Barlettán, Olaszországban kaptam egy egyszerű, cérnából készített PEACE zászló színeiben pompázó karkötőt.
Ajándékba. Egy fekete bőrű, idegen nemzetiségű tengerparti vándorárustól. Aki lehet előtte  - a mai divatos szóval - 'migráns' volt.

Egy forró, napos, de szeles napot fogtunk ki és otthon hagytam a kalapom. Megérkeztünk a strandra, én megláttam ezt az árust, kalapokkal a fején és azonnal elkezdtem rohanni utána a forró homokban.....vicces látvány lehetettem. Ő bocsánatkérések közepette, végül megállt - persze ilyenkor alig lehet utolérni őket, de ha egy helyben fekszel a parton, rögtön megtalálnak.
Gyorsan választottam egy kalapot, vészmegoldásként, hogy ne forrjon fel az agyam.

Hát, kalappal, vagy nélküle, végül csak felforrt.... meg a hormonjaim is. Egy terhes nő, jelen esetben én, még a szokásosnál is érzékenyebb, jobban fél - vagy félti a benne lévő kis élőlényt és sikerült összevesznünk a párommal, ott a tengerparton. Nem részletezném az okokat.

Később, mikor már kezdtünk fázni és továbbra is rossz szájízzel hagytuk el a partot és indultunk hazafelé, az utcán veszekedve, egyszer csak a hátunk mögött feltűnt az vándorárus és odanyomta a kezembe a karkötőt. Mondott is valamit, de nem értettem sajnos. Valószínű ő sem, hogy mi miről veszekszünk, de érzékelhette a feszültséget....

Abban a pillanatban néma lettem, hiszen vándorárus képében jelent meg a béke angyala, aki akkor hirtelen sokkal bölcsebb, megértőbb és kedvesebb volt mindkettőnknél és azonnal megmutatta a megoldást.

Sosem tudhatod, ki az, aki utat mutathat Neked egy apró gesztussal. Egy vándorárus, egy hontalan, egy nincstelen.
Figyelj!

Metá tempo - Félidő

Augusztus 3-án, tegnap előtt volt pontosan fél éve, amikor megérkeztem Molfettára és elkezdtem az EVS-em 12 hónapját.

Hosszú idő telt el, de ugyanakkor most visszanézve, ez a 6 hónap iszonyú gyorsan elrepült.
Ugyanakkor nagyon sok minden történt, talán ez volt életem legváltozékonyabb fél éve.
Hugomtól kaptam egy olyan ásványkarkötőt, mielőtt kiköltöztem Olaszországba, ami a változás elfogadását könnyíti meg; nos, Dóri nem tudom honnan tudta, de a változás volt a legjellemzőbb erre az időszakomra.

EVS-sel kapcsolatban: általános közhely, hogy mindenki kicsit mást kap az EVS-e során, amire számít. És ez így történt az én helyzetemben is. Volt, ami sokkal jobban sült el, ahogyan vártam, volt, ami sokkal rosszabbul. Az EVS egy nagyon hosszú önismereti tanfolyam. Nagyon sokat tanul az ember magáról, olyan helyzetekbe kerül, amikbe még sosem, olyan problémákat kell megoldania, amiket előtte még sosem. Az új nyelv, új kultúra a változás csak egy nagyon pici része; az igazi dolgok mélyen az emberben belül történnek. Ezek talán mások számára láthatatlanok és egy darabig saját magamnak is.

Az EVS látszólag egy hatalmas kaland, csupa jóval, utazással, vidámsággal, bulizással, de ugyanakkor inkább egy küzdelem magaddal, néha a honvággyal, a befogadással, a megértettséggel, hogy hasznosnak érezd magad és folyamatos találkozás az új helyzetekkel. Amikor az embernek rosszabb időszaka van, legszívesebben begubózna, de itt akkor kell leginkább kinyílni.
Én kiutazás előtt leginkább a fogyatékosokkal való munkától féltem, mégis kezdettől fogva egészen idáig ez adott a legtöbbet, emberileg is és elszállt minden félelmem. S miközben a kisgyerekekkel való munka azt hittem majd  nem okoz komolyabb nehézséget, mégis ez volt számomra legfárasztóbb szellemileg és fizikailag is. Azt pedig sosem gondoltam volna, hogy egy zeneiskolában, tizen-huszonévesek között találom meg az itteni barátaimat, akik átsegítenek a legnehezebb időszakaimon.

Érdekes az élet. Néha hihetetlen dolgokat produkál. És most itt vagyok a párommal, akit mindössze 1 hónappal kiutazás előtt ismertem meg, majd áprilisban kiköltözött hozzám, és akivel szintén nagyon sok nehézségen is keresztül mentünk, de most együtt tervezzük a jövőt.... talán itt, talán Olaszországban, vagy bárhol a világban.

Persze az utazásokról se feledkezzek meg: Puglia Olaszország eddig felfedezetlen és turisták által még nem elözönlött kincses ládikája, gyöngyszeme, ahol a kedvenc helyeim Giovinazzo a tengerpartjával, Polignano a mare a szikláival, Ruvo di Puglia a bájos kisvárosiasságával, Molfetta a zöld zsaluival, Bari a kátarcúságával, Porto Cesaro, Punta Prosciutto, Terlizzi, Gravina di Puglia, Corato, Bisceglie, Bitonto, Barletta, Andria és még sorolhatnám....de még listán van Alberobello, Matera, Lecce, Monopoli....még rengeteg hely ebben a kicsi régióban.

Eljutottam Toszkánába, amiről kb 15 éve álmodom, Firenzébe, Pisába, Cortona-ba, ahol a Napsütötte Toszkána c. film játszódik...
Voltam Nápolyban, Nola-ban, Rómában, Civitavecchiában.... és ki tudja, hogy a következő fél évben még hol leszek.

Fél év után, minden nehézségével és szépségével együtt, minden 31 éven alulinak ajánlom az EVS lehetőségét, hiszen ez egy egyszeri lehetőség az életben, és az biztos, hogy valóban egyszeri élményeket ad, olyanokat, amiket talán sehol máshol az életben nem kap az ember.

Processione della Beata Vergine Addolorata - a pszichedelikus vallási élmény

Tegnap 5 kilónyi cuccal a hátamon, fényképezőgépemmel a nyakamban pont beleütköztem a tömegbe és a menet kezdetébe…. Először 2 fotóssal egy helyen álltam és próbáltam ellesni a fogásokat, ismerkedtem a helyzettel, a tömeggel…

A kapucínus templomtól indult a menet, középen a fekete Madonna, előtte bal és jobb oldalon 2 sorban a fekete csuhába öltözött férfiak hosszan kígyózva, míg a Madonnát arcukat fekete ruhával cipelő ijesztő benyomást keltő alakok, akik váltották egymást…..állítólag délután 5 órakor kezdődtek az események, és éjfél után értek véget. 

A Madonnát jobbról balról őrök őrzik végig….és a cipelés könnyítése érdekében hullámzó mozgással viszik. A Madonnát egy kupola követi, amit cölöpökön 10 férfi szintén hullámzó mozgással visz előre és cölöpöt a földhöz kopogtatva jelzik a megállást.

 Dél-olasz stílusban a fekete „testvérek” közben nincsenek átszellemülve, beszélgetnek ismerőseikkel, akikkel talán rég nem találkozott….főleg a fiatalabbak. Míg az idősebbek csendesebben, komolyabban sétáltak….

 

 10 óra körül, mikor már éhes voltam és álmos, fájt a hátam ott akartam hagyni a menetet….de egyszerűen vitt a tömeg, néha azon vettem észre magam, hogy nem tudom hol vagyok és mit csinálok, de mennem kell….követni a Madonnát végig….nem tudtam levenni róla a szemem és a zenekar, mely a Madonnának és a tömegnek játszott, a zene üteme adott erőt a lábaimnak és a tömeg sodrása nem engedte, hogy minden következő sarkon elhagyjam a menetet. 

 Pszichedelikus élmény volt. És nagyon emberi. Az olaszok valahogyan mindennapi dologként élik meg a vallásukat és tisztelik azt. Egynek éreztem magam a sok idegen között, de nem idegenként meneteltem. Nem szóltam senkihez, mégis éreztem az együvé tartozást. Egyedül voltam, mégsem magányos. Miközben a keskeny utcákon néha lépésben, néha a tömeg mögött surranva követtem a Madonnát, keresztet vető emberek hullámai között találtam magam. Úgy éreztem, mintha kicsit nekem is szólna, mintha kicsit kapnék a Madonnának szóló áldásukból, tiszteletükből, pedig egyáltalán nem nekem szólt. 

Habár vagy 500 képet előttem, nem tudtam kivonni magam a pátosz alól, és éhesen, hátamon nehezet cipelve is képes voltam átérezni azt, amiről legendákat hallottam csak eddig és ahogyan elképzeltem, ugyanolyan volt átélni; az olaszok mérhetetlen vallásosságát, amit közösségi élményként élnek meg.

 A cél előtt, éjfél után már nagyon fáztam, úgy döntöttem, az utca másik felén megvárom a Madonnát, elbúcsúzom Tőle és hazamegyek. 

Előtte a fekete csuhások által állt út közepe felé próbáltam bemenni és fotót készíteni, de egy idősebb alak odajött és azt mondta, nem mehetek be az útra. Tudomásul vettem, hogy ez a Madonna szent útja és senki sem mehet elé, csak utána. 

Péntektől tehát megkezdődött a Szent Hét, a Húsvét és azelőtti események hete.

Buona Settimana Santa per tutti!

Prima Carnevale in Italia

Februar utolso napjan végre sikerült átélnem életem első olasz karneválját, Corato-ban. Bár inkább „dolgoztam, de nagyon élveztem is.

3 óra folyamatos menetelés alatt kb 500 fotót készítettem, amiből kb. 250 lett jó.

Francescoval és zenész barátaival mentünk Ruvo-ból busszal, ami azonnal jól kezdődött, mert a buszsofőr csak azért mert külföldi vagyok, elengedte a buszjegy árát Legalábbis France ezt mondta.

Hatalmas felvonulás volt, vagy 10 hajó/autó (flow) vonult végig, Francescoék 7.ként, voltak cowboyok, virágok, mexióiak, afrikaiak, spanyolok, mindenféle megnevezhetetlen szerzetek.

Amerre néztem, történt valami. Az utca 2 szélén a bámészkodó tömeg, jelmezbe öltözött gyerekek, aki néha rád dobtak 1 marok konfettit, ami hazaérve is csak hullott belőlem.

 Francesco sebes kézzel játszott a dobokon és véresre püfölte a dobot. Adtam neki ragtapaszt. Roberta az egyetlen lány a percussion csapatban, de nagyon jól nyomta. Az egyik srác meg havannai rumot vett elő a táskájából, azt ittuk erősítőként Fizikailag iszonyúan fáradtan, de lelkileg feltöltődve, boldogan, elvarázsolva és kissé becsiccsenve értem haza. Hatalmas élmény volt, sosem fogom elfelejteni.

„Ho conosciuto persone senza maschera ma col carnevale dentro. Rare. Sono stato fortunato. „

„Olyan emberekkel találkoztam ma, akik maszkot nem viseltek, belül viszont karnevált éltek át. Ritka. Szerencsés vagyok.”

Ezzel az idézettel osztotta meg Francesco a közös képünket, és hajszálpontosan megfogalmazta azt, amit éreztem.

La Dolce Vita - Benvenuti al Sud - A kaland elkezdodott

Pont ma 1 hónapja érkeztem meg Bari Palese reptérre, majd vonattal Terlizzire, végül Luigival Molfettára.

Most jutottam el odáig, hogy a dolgok kezdenek összeállni a fejemben és leírjam a benyomásokat.

A delírium kb. 1 hétig tartott, amikor mindenre és mindenkire úgy néztem, úgy éreztem magam, mintha álomvilágban lennék. Már Budapesten figyeltem az olasz embereket, hallgattam, ahogy beszélnek; a mennyországban éreztem magam fenn a felhők felett, amikor egyszer csak felbukkant Bari partja. A csomagok cipelésétől utána 2 napig szörnyű izomlázam volt, de boldog voltam.

 A lakás csodálatos volt, sokkal rosszabbra számítottam: központban, 4. emelet, hatalmas erkély, saját szoba, molfetta-zöld zsalus ablakok. Viszont az utcák keskenyek és ugyanolyanok… hogy fogok én itt tájékozódni?

Első este azonnak szembesültem azzal, hogy 13 órától 17 óráig szieszta alatt semmi normális kaját nem lehet enni, csak édességet és nekem nem volt már kajám…..délután 4-5ig az InCo irodában voltam, majd elindultam kajavadászatra…de mindenhol azt a választ kaptam: pizza csak 19 óra után. Aznap este annyira éhes voltam, hogy észre sem vettem, hogy a Lungomare-n vagyok és meg sem néztem, csak éhesen forogtak a szemeim

Végső kétségbeesésemben egy kis tengerparti Style Café nevű kis kávézóban kaptam nem a legjobb, de ehető pizzát, amit csakis az én kívánságomra készített el Francesco. Grazie

Lassan rájöttem melyik a legdrágább és legolcsóbb bolt: Interspar/Despar nem túl olcsó, itt a kis boltok, helyi zöldségesek a legkedvezőbb árúak és legjobb minőségűek. MD outlet pedig viszonylag olcsó szupermarket.

Az első héten a legrosszabb az 5 nap magány volt ebben a hatalmas lakásban. Jó volt, hogy már 2. nap a többi önkéntessel elmehettem Biseglie-be, az olivagyárat megnézni és kóstolni, csodálatos kis hely. Aztán vasárnap egy iskolai koncertre, megemlékezésre mentem Luigiékkal, az is fantasztikus volt, látványos és elgondolkodtató. Mázlimra a koncertet január végén tartották volna, de a hó miatt zárva volt minden iskola és elhalasztották. Hát így nézhettem énis meg. 

Persze jöttek az ügyintézések, kisebb buktatók: sim kártya, internet, olasz bankszámla, bankkártya, posta…..de sikeresen mindet túléltem. A magányt is. Végre megjött Olena és volt kihez szólni reggelente és esténként. Persze aztán az ember lakva ismeri meg a másikat: rájöttem Olenával elég más személyiségek vagyunk, de elviseljük egymást és tudunk együtt élni

A helyiekkel gyorsan össze kell barátkozni és megpróbálni olaszul beszélni velük, ami szintén nem könnyű : legyen 1-2 saját zöldségesed, legjobb, ha egy házban laktok (Mr. Miraschi) és tudják a helyi kisboltosok, hogy ki vagy, itt élsz és csak poco beszélsz italiano. Az olaszok nagyon szemérmesek az angol tudásukat illetően, pedig mindenki beszél pár szót, mégis a saját nyelvükön szeretnek beszélni, de hallatni a hangjukat nagyon szeretik.

A munkahely: CLAD Terlizzin. Első találkozásra azonnal közös hullámhosszon rezegtem mindenkivel. Nicolaval a főnökömmel azonnal voltak közös témáink (csak teát iszunk, spiritualitás stb.) és tetszett hogy mindenki nagyon segítőkész, beszél angolul és közvetlenek, lazák. Sergio (32) a tréner egy nagy gyerek, egy bohóc, imádják a fogyatékos fiatalok. Analiaval (35) állandóan húzzák egymást: ő komolyabb, szigorúbb és Sergio szerelmi háromszöggel viccelődött már az első alkalommal. 

Onofrio, Micheale and Paulo az irodában dolgoznak. Angelica (26) pedig a gyerekkel, tinikkel foglalkozik, valamint ő tanítja nekünk az olaszt.

A zeneiskola: BEMBÉ Ruvo di Puglia. Na ez az a hely, ahol el tudom engedni magam teljesen. Tommaso (41) az igazgató egy igazi művészlélek egy polihisztor és zenetanár, Nicola szerint egy őrült olasz, akiben görög és mindenféle vér csörgedez. A gyerekek, fiatalok, fantasztikusan okosak és kedvesek, udvariasak. Kedvencem és „mentorom” Francesco (16) aki belül valójában 25 eves módjára gondolkodik, s jövőre Írországba megy 4 hónapra és nagyon jól tud angolul. Nagyon sokat segít, közvetlen és közel áll hozzám. Amikor Gholam Najafi, afganisztáni-olasz író könyvbemutatóján fotóztam, meghívtak egy pizzavacsorára Ruvo fontos emberivel karöltve, akik mind kedvesen és melegen fogadtak, majd kissé becsiccsentve és a kocsiban a szivarfüsttől szédelegve hazaszálítottak Első olyan estém volt, amikor igazán jól éreztem magam és kicsit kiengedtem a gőzt. 

Az eltévedések: voltak bővel az elmúlt majdnem 1 hónapban: megkeresni az InCo irodát, Teatro del Carro, Terlizzi szószerint körbejárása stb….

A templomok fontossága, vallás és tüzijáték: a templomok mind korszerűsítve vannak, a vallási ünnepek a legfontosabbak és reggel 8kor van tüzijáték, ágyúdörgés.

Február elején van bajorországi Szent Konrád egy hetes ünnepe, aki Molfetta védőszentjeként igen nagy felhajtást élvez. Az utcák kék-fehérbe borulnak és minden este mise vagy ünnepség van, görög tűz, szent menet. A karneváli szezon idején nincs felvonulás Molfettán, de szent ünnepek idején igenis van. Az embereknek nagyon fontos a vallás, ami engem is áthatott. 

Már több hete szemezek egy Madonna szoborral a közeli antikváriusnál, minden reggel megnézem a kirakatba, megvan-e még és tudom, hogy enyém lesz. Az sem lehet véletlen, hogy 7.77 euró az ára.

A ház, amiben lakunk, az emeletünkön a folyosón a Szent pár és Jézuska vigyáz ránk dombormű képében, a 2. emeleten pedig az egyik apostol imádkozik apró gyertya fényében. 

Nem akarok felnőni...nem akarok felejteni

Vajon miért olyan népszerű világszerte A kis herceg vagy a Pán Péter története?

Mert felnőtteknek szól, a bennünk élő gyermekről, melyet elvesztünk, de szeretnénk visszahozni...vagy melyet még nem vesztettünk el, de örökre szeretnénk megőrizni.

Én az utóbbi vagyok.

Néha ijesztő ez a felnőttkor. Amikor felnőtté válik az ember, kezdi elfelejteni mindazt, ami előtte oly fontos volt a számára. Apróságok, mégis számunkra fontosak és nem nyugszunk, amíg meg nem valósulnak. Aztán hirtelen már nem lesznek olyan fontosak. De vajon miért?

"Csak a gyermekek lapítják orrukat az ablaküveghez.. Csak a gyermekek tudják mit keresnek."
(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

Tegnap megnéztem a nyolc év alatt elkészült A kis herceg új animációs filmet. 
Nos, elvarázsolt. Szándékosan elvárás nélkül ültem be a moziba és pozitívan csalódtam benne. Bevallom, meg is hatódtam. Egy gyerekek számára is feldolgozható és érthető filmet készítettek, de a rajzok, a zene és az időtálló mondanivalók együttese egy csodát hozott létre.

A kis herceg szól az emberségről, a barátságról, a szeretetről, a bizalomról és hogy milyenek is akarunk lenni.

"Tettei, nem pedig szavai szerint kellett volna megítélnem. Illatot és fényt hozott az életembe. Nem lett volna szabad elmenekülnöm. Meg kellett volna sejtenem gyengédségét szegényes ravaszkodásai mögött. Annyi ellentmondás van a virágokban is. De túlságosan fiatal voltam ahhoz, hogy szeretni tudjam." (Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

Rájöttem, felnőni sohasem késő és nem kell siettetni. Nagyobb baj, ha elfelejtünk gyereknek lenni.

"A felnőttek szeretik a számokat. Ha egy új barátotokról meséltek nekik, sohasem kérdezősködnek a lényegről. Sohasem kérdik: “Milyen csengése van a hangjának? Mi a kedvenc játéka? Gyűjt-e lepkéket?” Azt kérdik: “Milyen idős? Hány testvére van? Hány kiló? Mennyit keres az édesapja?”
És ha mindezt tudják, azt hiszik, hogy ismerik…Ilyenek a felnőttek. Nem szabad rájuk haragudni."
(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

Készenállok?

Fura dolog ezt kimondani. Leírni meg pláne.

Ha lecsupaszítom magam, mindenféle anyagi és karrier körülményektől, mélyen magamba nézve....készenállok. Lehet csak magam miatt, lehet kell hozzá egy olyan párkapcsolat, vagy mindkettő.

Érdekes dolog ez a felnőtté válás...
Mindjárt betöltöm a 30-at, de nem ezért. Egyszerűen érzem. Tudom. Kortól függetlenül. Talán épp itt volt már az ideje. Talán még várhatott volna....Hisz annyi őrültség elkövetése után még annyi van a bakancslistán...tetoválás...bunjee jumping...spontán házibulit tartani, amikor a szülők elmennek itthonról...egyéjszakás kalandba bonyolódni valakivel, akinek még a nevét sem tudom...melltartót dobálni egy rockkoncerten...csukott szemmel rábökni a térképre, majd elutazni...De már a felére sem vágyom. De miért nem?! Hová lett az a lázadó, örökmozgó, soha nem nyugvó, "mindig máshol akarok lenni, ahol vagyok" lélek?

Felnőttem?

Felnőttem mert hirtelen azt veszem észre magamon, hogy már nem izgat a bulizás. Fizikailag se. Lelkileg se. Az ereszd el a hajam-igyuk le magunkat party már nem kapcsol ki, nem nyugtat meg.

Felnőttem, mert a hűtőben már külön rekesz van a kajáimnak, amit én magamnak vásárolok és másból már nem is eszek. Ja és magamnak főzök.

Felnőttem, mert már saját fészket tervezgetek, kettesben, szülők, testvérek nélkül. Saját kert, saját kutya, saját macska.

Felnőttem, mert nem esem kétségbe, ha kirúgnak a munkahelyemről. Minden egyes tapasztalattal jobban körvonalazódik, mi akarok lenni. Tudom, mit akarok és hogy meg fogom találni azt a helyet, ahol az én utamon haladhatok.

Felnőttem, mert minden helyzetre van gondolatban egy B tervem.

Felnőttem, mert már nem a pasik külseje vonz  és lejárt a bulizós, éretlen Mókamikik ideje - bár még mindig elcsábulsz egy finom parfüm vagy jó fenék láttán , de egy férfi érett viselkedése, gondoskodása vonz és az a fontos, hogy fel tudj nézni rá.

Felnőttem, mert már egy párkapcsolatban nem az a fontos, mit kapok ajándékba, hanem hogy közös céljaink legyenek, gondolatban a jövőt tervezzük - és ez nem fura és nem féltek tőle - s egy vita után is tudom biztosan, ki fogunk békülni, csak mindkettőnknek szar napja volt.

Furcsa, mert sosem voltam az a nő, aki kislányként az esküvőjét tervezgette gondolatban....még most sem, viszont mindig is tudtam, szeretnék gyerekeket.
A gyerekek a legfantasztikusabb lények az életben.
A legőszintébbek - a mi tükörképeink.
A legrácsodálkozóbbak - hisznek a csodában.
A legbölcsebb tanítók - ösztönös tudással rendelkeznek
A legtisztábbak - sajnos rajtunk múlik, mennyire szennyeződik az ártatlanságuk
A legbátrabbak - számukra nincs lehetetlen
Isten legnaivabb teremtményei - félig angyalok, félig emberek.

Felnőttként gyakran elveszítjük gyermeki énünket és teljes nyugalommal vesszük tudomásul, hogy ez így történt. Pedig a felnőttkor nem egyenlő a szürkeséggel, a komolysággal, a fegyelemmel és a mindennapi küzdéssel. A szerelmesek játékosságában, a kreativitásban, a felszabadító táncban ott van a gyermeki énünk, amit őrizni kell és táplálni, mint a parazsat, amit majd saját gyerekeink lobbantanak lángra igazán. Remélem.