Metá tempo - Félidő

Augusztus 3-án, tegnap előtt volt pontosan fél éve, amikor megérkeztem Molfettára és elkezdtem az EVS-em 12 hónapját.

Hosszú idő telt el, de ugyanakkor most visszanézve, ez a 6 hónap iszonyú gyorsan elrepült.
Ugyanakkor nagyon sok minden történt, talán ez volt életem legváltozékonyabb fél éve.
Hugomtól kaptam egy olyan ásványkarkötőt, mielőtt kiköltöztem Olaszországba, ami a változás elfogadását könnyíti meg; nos, Dóri nem tudom honnan tudta, de a változás volt a legjellemzőbb erre az időszakomra.

EVS-sel kapcsolatban: általános közhely, hogy mindenki kicsit mást kap az EVS-e során, amire számít. És ez így történt az én helyzetemben is. Volt, ami sokkal jobban sült el, ahogyan vártam, volt, ami sokkal rosszabbul. Az EVS egy nagyon hosszú önismereti tanfolyam. Nagyon sokat tanul az ember magáról, olyan helyzetekbe kerül, amikbe még sosem, olyan problémákat kell megoldania, amiket előtte még sosem. Az új nyelv, új kultúra a változás csak egy nagyon pici része; az igazi dolgok mélyen az emberben belül történnek. Ezek talán mások számára láthatatlanok és egy darabig saját magamnak is.

Az EVS látszólag egy hatalmas kaland, csupa jóval, utazással, vidámsággal, bulizással, de ugyanakkor inkább egy küzdelem magaddal, néha a honvággyal, a befogadással, a megértettséggel, hogy hasznosnak érezd magad és folyamatos találkozás az új helyzetekkel. Amikor az embernek rosszabb időszaka van, legszívesebben begubózna, de itt akkor kell leginkább kinyílni.
Én kiutazás előtt leginkább a fogyatékosokkal való munkától féltem, mégis kezdettől fogva egészen idáig ez adott a legtöbbet, emberileg is és elszállt minden félelmem. S miközben a kisgyerekekkel való munka azt hittem majd  nem okoz komolyabb nehézséget, mégis ez volt számomra legfárasztóbb szellemileg és fizikailag is. Azt pedig sosem gondoltam volna, hogy egy zeneiskolában, tizen-huszonévesek között találom meg az itteni barátaimat, akik átsegítenek a legnehezebb időszakaimon.

Érdekes az élet. Néha hihetetlen dolgokat produkál. És most itt vagyok a párommal, akit mindössze 1 hónappal kiutazás előtt ismertem meg, majd áprilisban kiköltözött hozzám, és akivel szintén nagyon sok nehézségen is keresztül mentünk, de most együtt tervezzük a jövőt.... talán itt, talán Olaszországban, vagy bárhol a világban.

Persze az utazásokról se feledkezzek meg: Puglia Olaszország eddig felfedezetlen és turisták által még nem elözönlött kincses ládikája, gyöngyszeme, ahol a kedvenc helyeim Giovinazzo a tengerpartjával, Polignano a mare a szikláival, Ruvo di Puglia a bájos kisvárosiasságával, Molfetta a zöld zsaluival, Bari a kátarcúságával, Porto Cesaro, Punta Prosciutto, Terlizzi, Gravina di Puglia, Corato, Bisceglie, Bitonto, Barletta, Andria és még sorolhatnám....de még listán van Alberobello, Matera, Lecce, Monopoli....még rengeteg hely ebben a kicsi régióban.

Eljutottam Toszkánába, amiről kb 15 éve álmodom, Firenzébe, Pisába, Cortona-ba, ahol a Napsütötte Toszkána c. film játszódik...
Voltam Nápolyban, Nola-ban, Rómában, Civitavecchiában.... és ki tudja, hogy a következő fél évben még hol leszek.

Fél év után, minden nehézségével és szépségével együtt, minden 31 éven alulinak ajánlom az EVS lehetőségét, hiszen ez egy egyszeri lehetőség az életben, és az biztos, hogy valóban egyszeri élményeket ad, olyanokat, amiket talán sehol máshol az életben nem kap az ember.

Processione della Beata Vergine Addolorata - a pszichedelikus vallási élmény

Tegnap 5 kilónyi cuccal a hátamon, fényképezőgépemmel a nyakamban pont beleütköztem a tömegbe és a menet kezdetébe…. Először 2 fotóssal egy helyen álltam és próbáltam ellesni a fogásokat, ismerkedtem a helyzettel, a tömeggel…

A kapucínus templomtól indult a menet, középen a fekete Madonna, előtte bal és jobb oldalon 2 sorban a fekete csuhába öltözött férfiak hosszan kígyózva, míg a Madonnát arcukat fekete ruhával cipelő ijesztő benyomást keltő alakok, akik váltották egymást…..állítólag délután 5 órakor kezdődtek az események, és éjfél után értek véget. 

A Madonnát jobbról balról őrök őrzik végig….és a cipelés könnyítése érdekében hullámzó mozgással viszik. A Madonnát egy kupola követi, amit cölöpökön 10 férfi szintén hullámzó mozgással visz előre és cölöpöt a földhöz kopogtatva jelzik a megállást.

 Dél-olasz stílusban a fekete „testvérek” közben nincsenek átszellemülve, beszélgetnek ismerőseikkel, akikkel talán rég nem találkozott….főleg a fiatalabbak. Míg az idősebbek csendesebben, komolyabban sétáltak….

 

 10 óra körül, mikor már éhes voltam és álmos, fájt a hátam ott akartam hagyni a menetet….de egyszerűen vitt a tömeg, néha azon vettem észre magam, hogy nem tudom hol vagyok és mit csinálok, de mennem kell….követni a Madonnát végig….nem tudtam levenni róla a szemem és a zenekar, mely a Madonnának és a tömegnek játszott, a zene üteme adott erőt a lábaimnak és a tömeg sodrása nem engedte, hogy minden következő sarkon elhagyjam a menetet. 

 Pszichedelikus élmény volt. És nagyon emberi. Az olaszok valahogyan mindennapi dologként élik meg a vallásukat és tisztelik azt. Egynek éreztem magam a sok idegen között, de nem idegenként meneteltem. Nem szóltam senkihez, mégis éreztem az együvé tartozást. Egyedül voltam, mégsem magányos. Miközben a keskeny utcákon néha lépésben, néha a tömeg mögött surranva követtem a Madonnát, keresztet vető emberek hullámai között találtam magam. Úgy éreztem, mintha kicsit nekem is szólna, mintha kicsit kapnék a Madonnának szóló áldásukból, tiszteletükből, pedig egyáltalán nem nekem szólt. 

Habár vagy 500 képet előttem, nem tudtam kivonni magam a pátosz alól, és éhesen, hátamon nehezet cipelve is képes voltam átérezni azt, amiről legendákat hallottam csak eddig és ahogyan elképzeltem, ugyanolyan volt átélni; az olaszok mérhetetlen vallásosságát, amit közösségi élményként élnek meg.

 A cél előtt, éjfél után már nagyon fáztam, úgy döntöttem, az utca másik felén megvárom a Madonnát, elbúcsúzom Tőle és hazamegyek. 

Előtte a fekete csuhások által állt út közepe felé próbáltam bemenni és fotót készíteni, de egy idősebb alak odajött és azt mondta, nem mehetek be az útra. Tudomásul vettem, hogy ez a Madonna szent útja és senki sem mehet elé, csak utána. 

Péntektől tehát megkezdődött a Szent Hét, a Húsvét és azelőtti események hete.

Buona Settimana Santa per tutti!

Prima Carnevale in Italia

Februar utolso napjan végre sikerült átélnem életem első olasz karneválját, Corato-ban. Bár inkább „dolgoztam, de nagyon élveztem is.

3 óra folyamatos menetelés alatt kb 500 fotót készítettem, amiből kb. 250 lett jó.

Francescoval és zenész barátaival mentünk Ruvo-ból busszal, ami azonnal jól kezdődött, mert a buszsofőr csak azért mert külföldi vagyok, elengedte a buszjegy árát Legalábbis France ezt mondta.

Hatalmas felvonulás volt, vagy 10 hajó/autó (flow) vonult végig, Francescoék 7.ként, voltak cowboyok, virágok, mexióiak, afrikaiak, spanyolok, mindenféle megnevezhetetlen szerzetek.

Amerre néztem, történt valami. Az utca 2 szélén a bámészkodó tömeg, jelmezbe öltözött gyerekek, aki néha rád dobtak 1 marok konfettit, ami hazaérve is csak hullott belőlem.

 Francesco sebes kézzel játszott a dobokon és véresre püfölte a dobot. Adtam neki ragtapaszt. Roberta az egyetlen lány a percussion csapatban, de nagyon jól nyomta. Az egyik srác meg havannai rumot vett elő a táskájából, azt ittuk erősítőként Fizikailag iszonyúan fáradtan, de lelkileg feltöltődve, boldogan, elvarázsolva és kissé becsiccsenve értem haza. Hatalmas élmény volt, sosem fogom elfelejteni.

„Ho conosciuto persone senza maschera ma col carnevale dentro. Rare. Sono stato fortunato. „

„Olyan emberekkel találkoztam ma, akik maszkot nem viseltek, belül viszont karnevált éltek át. Ritka. Szerencsés vagyok.”

Ezzel az idézettel osztotta meg Francesco a közös képünket, és hajszálpontosan megfogalmazta azt, amit éreztem.

La Dolce Vita - Benvenuti al Sud - A kaland elkezdodott

Pont ma 1 hónapja érkeztem meg Bari Palese reptérre, majd vonattal Terlizzire, végül Luigival Molfettára.

Most jutottam el odáig, hogy a dolgok kezdenek összeállni a fejemben és leírjam a benyomásokat.

A delírium kb. 1 hétig tartott, amikor mindenre és mindenkire úgy néztem, úgy éreztem magam, mintha álomvilágban lennék. Már Budapesten figyeltem az olasz embereket, hallgattam, ahogy beszélnek; a mennyországban éreztem magam fenn a felhők felett, amikor egyszer csak felbukkant Bari partja. A csomagok cipelésétől utána 2 napig szörnyű izomlázam volt, de boldog voltam.

 A lakás csodálatos volt, sokkal rosszabbra számítottam: központban, 4. emelet, hatalmas erkély, saját szoba, molfetta-zöld zsalus ablakok. Viszont az utcák keskenyek és ugyanolyanok… hogy fogok én itt tájékozódni?

Első este azonnak szembesültem azzal, hogy 13 órától 17 óráig szieszta alatt semmi normális kaját nem lehet enni, csak édességet és nekem nem volt már kajám…..délután 4-5ig az InCo irodában voltam, majd elindultam kajavadászatra…de mindenhol azt a választ kaptam: pizza csak 19 óra után. Aznap este annyira éhes voltam, hogy észre sem vettem, hogy a Lungomare-n vagyok és meg sem néztem, csak éhesen forogtak a szemeim

Végső kétségbeesésemben egy kis tengerparti Style Café nevű kis kávézóban kaptam nem a legjobb, de ehető pizzát, amit csakis az én kívánságomra készített el Francesco. Grazie

Lassan rájöttem melyik a legdrágább és legolcsóbb bolt: Interspar/Despar nem túl olcsó, itt a kis boltok, helyi zöldségesek a legkedvezőbb árúak és legjobb minőségűek. MD outlet pedig viszonylag olcsó szupermarket.

Az első héten a legrosszabb az 5 nap magány volt ebben a hatalmas lakásban. Jó volt, hogy már 2. nap a többi önkéntessel elmehettem Biseglie-be, az olivagyárat megnézni és kóstolni, csodálatos kis hely. Aztán vasárnap egy iskolai koncertre, megemlékezésre mentem Luigiékkal, az is fantasztikus volt, látványos és elgondolkodtató. Mázlimra a koncertet január végén tartották volna, de a hó miatt zárva volt minden iskola és elhalasztották. Hát így nézhettem énis meg. 

Persze jöttek az ügyintézések, kisebb buktatók: sim kártya, internet, olasz bankszámla, bankkártya, posta…..de sikeresen mindet túléltem. A magányt is. Végre megjött Olena és volt kihez szólni reggelente és esténként. Persze aztán az ember lakva ismeri meg a másikat: rájöttem Olenával elég más személyiségek vagyunk, de elviseljük egymást és tudunk együtt élni

A helyiekkel gyorsan össze kell barátkozni és megpróbálni olaszul beszélni velük, ami szintén nem könnyű : legyen 1-2 saját zöldségesed, legjobb, ha egy házban laktok (Mr. Miraschi) és tudják a helyi kisboltosok, hogy ki vagy, itt élsz és csak poco beszélsz italiano. Az olaszok nagyon szemérmesek az angol tudásukat illetően, pedig mindenki beszél pár szót, mégis a saját nyelvükön szeretnek beszélni, de hallatni a hangjukat nagyon szeretik.

A munkahely: CLAD Terlizzin. Első találkozásra azonnal közös hullámhosszon rezegtem mindenkivel. Nicolaval a főnökömmel azonnal voltak közös témáink (csak teát iszunk, spiritualitás stb.) és tetszett hogy mindenki nagyon segítőkész, beszél angolul és közvetlenek, lazák. Sergio (32) a tréner egy nagy gyerek, egy bohóc, imádják a fogyatékos fiatalok. Analiaval (35) állandóan húzzák egymást: ő komolyabb, szigorúbb és Sergio szerelmi háromszöggel viccelődött már az első alkalommal. 

Onofrio, Micheale and Paulo az irodában dolgoznak. Angelica (26) pedig a gyerekkel, tinikkel foglalkozik, valamint ő tanítja nekünk az olaszt.

A zeneiskola: BEMBÉ Ruvo di Puglia. Na ez az a hely, ahol el tudom engedni magam teljesen. Tommaso (41) az igazgató egy igazi művészlélek egy polihisztor és zenetanár, Nicola szerint egy őrült olasz, akiben görög és mindenféle vér csörgedez. A gyerekek, fiatalok, fantasztikusan okosak és kedvesek, udvariasak. Kedvencem és „mentorom” Francesco (16) aki belül valójában 25 eves módjára gondolkodik, s jövőre Írországba megy 4 hónapra és nagyon jól tud angolul. Nagyon sokat segít, közvetlen és közel áll hozzám. Amikor Gholam Najafi, afganisztáni-olasz író könyvbemutatóján fotóztam, meghívtak egy pizzavacsorára Ruvo fontos emberivel karöltve, akik mind kedvesen és melegen fogadtak, majd kissé becsiccsentve és a kocsiban a szivarfüsttől szédelegve hazaszálítottak Első olyan estém volt, amikor igazán jól éreztem magam és kicsit kiengedtem a gőzt. 

Az eltévedések: voltak bővel az elmúlt majdnem 1 hónapban: megkeresni az InCo irodát, Teatro del Carro, Terlizzi szószerint körbejárása stb….

A templomok fontossága, vallás és tüzijáték: a templomok mind korszerűsítve vannak, a vallási ünnepek a legfontosabbak és reggel 8kor van tüzijáték, ágyúdörgés.

Február elején van bajorországi Szent Konrád egy hetes ünnepe, aki Molfetta védőszentjeként igen nagy felhajtást élvez. Az utcák kék-fehérbe borulnak és minden este mise vagy ünnepség van, görög tűz, szent menet. A karneváli szezon idején nincs felvonulás Molfettán, de szent ünnepek idején igenis van. Az embereknek nagyon fontos a vallás, ami engem is áthatott. 

Már több hete szemezek egy Madonna szoborral a közeli antikváriusnál, minden reggel megnézem a kirakatba, megvan-e még és tudom, hogy enyém lesz. Az sem lehet véletlen, hogy 7.77 euró az ára.

A ház, amiben lakunk, az emeletünkön a folyosón a Szent pár és Jézuska vigyáz ránk dombormű képében, a 2. emeleten pedig az egyik apostol imádkozik apró gyertya fényében. 

Nem akarok felnőni...nem akarok felejteni

Vajon miért olyan népszerű világszerte A kis herceg vagy a Pán Péter története?

Mert felnőtteknek szól, a bennünk élő gyermekről, melyet elvesztünk, de szeretnénk visszahozni...vagy melyet még nem vesztettünk el, de örökre szeretnénk megőrizni.

Én az utóbbi vagyok.

Néha ijesztő ez a felnőttkor. Amikor felnőtté válik az ember, kezdi elfelejteni mindazt, ami előtte oly fontos volt a számára. Apróságok, mégis számunkra fontosak és nem nyugszunk, amíg meg nem valósulnak. Aztán hirtelen már nem lesznek olyan fontosak. De vajon miért?

"Csak a gyermekek lapítják orrukat az ablaküveghez.. Csak a gyermekek tudják mit keresnek."
(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

Tegnap megnéztem a nyolc év alatt elkészült A kis herceg új animációs filmet. 
Nos, elvarázsolt. Szándékosan elvárás nélkül ültem be a moziba és pozitívan csalódtam benne. Bevallom, meg is hatódtam. Egy gyerekek számára is feldolgozható és érthető filmet készítettek, de a rajzok, a zene és az időtálló mondanivalók együttese egy csodát hozott létre.

A kis herceg szól az emberségről, a barátságról, a szeretetről, a bizalomról és hogy milyenek is akarunk lenni.

"Tettei, nem pedig szavai szerint kellett volna megítélnem. Illatot és fényt hozott az életembe. Nem lett volna szabad elmenekülnöm. Meg kellett volna sejtenem gyengédségét szegényes ravaszkodásai mögött. Annyi ellentmondás van a virágokban is. De túlságosan fiatal voltam ahhoz, hogy szeretni tudjam." (Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

Rájöttem, felnőni sohasem késő és nem kell siettetni. Nagyobb baj, ha elfelejtünk gyereknek lenni.

"A felnőttek szeretik a számokat. Ha egy új barátotokról meséltek nekik, sohasem kérdezősködnek a lényegről. Sohasem kérdik: “Milyen csengése van a hangjának? Mi a kedvenc játéka? Gyűjt-e lepkéket?” Azt kérdik: “Milyen idős? Hány testvére van? Hány kiló? Mennyit keres az édesapja?”
És ha mindezt tudják, azt hiszik, hogy ismerik…Ilyenek a felnőttek. Nem szabad rájuk haragudni."
(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

Készenállok?

Fura dolog ezt kimondani. Leírni meg pláne.

Ha lecsupaszítom magam, mindenféle anyagi és karrier körülményektől, mélyen magamba nézve....készenállok. Lehet csak magam miatt, lehet kell hozzá egy olyan párkapcsolat, vagy mindkettő.

Érdekes dolog ez a felnőtté válás...
Mindjárt betöltöm a 30-at, de nem ezért. Egyszerűen érzem. Tudom. Kortól függetlenül. Talán épp itt volt már az ideje. Talán még várhatott volna....Hisz annyi őrültség elkövetése után még annyi van a bakancslistán...tetoválás...bunjee jumping...spontán házibulit tartani, amikor a szülők elmennek itthonról...egyéjszakás kalandba bonyolódni valakivel, akinek még a nevét sem tudom...melltartót dobálni egy rockkoncerten...csukott szemmel rábökni a térképre, majd elutazni...De már a felére sem vágyom. De miért nem?! Hová lett az a lázadó, örökmozgó, soha nem nyugvó, "mindig máshol akarok lenni, ahol vagyok" lélek?

Felnőttem?

Felnőttem mert hirtelen azt veszem észre magamon, hogy már nem izgat a bulizás. Fizikailag se. Lelkileg se. Az ereszd el a hajam-igyuk le magunkat party már nem kapcsol ki, nem nyugtat meg.

Felnőttem, mert a hűtőben már külön rekesz van a kajáimnak, amit én magamnak vásárolok és másból már nem is eszek. Ja és magamnak főzök.

Felnőttem, mert már saját fészket tervezgetek, kettesben, szülők, testvérek nélkül. Saját kert, saját kutya, saját macska.

Felnőttem, mert nem esem kétségbe, ha kirúgnak a munkahelyemről. Minden egyes tapasztalattal jobban körvonalazódik, mi akarok lenni. Tudom, mit akarok és hogy meg fogom találni azt a helyet, ahol az én utamon haladhatok.

Felnőttem, mert minden helyzetre van gondolatban egy B tervem.

Felnőttem, mert már nem a pasik külseje vonz  és lejárt a bulizós, éretlen Mókamikik ideje - bár még mindig elcsábulsz egy finom parfüm vagy jó fenék láttán , de egy férfi érett viselkedése, gondoskodása vonz és az a fontos, hogy fel tudj nézni rá.

Felnőttem, mert már egy párkapcsolatban nem az a fontos, mit kapok ajándékba, hanem hogy közös céljaink legyenek, gondolatban a jövőt tervezzük - és ez nem fura és nem féltek tőle - s egy vita után is tudom biztosan, ki fogunk békülni, csak mindkettőnknek szar napja volt.

Furcsa, mert sosem voltam az a nő, aki kislányként az esküvőjét tervezgette gondolatban....még most sem, viszont mindig is tudtam, szeretnék gyerekeket.
A gyerekek a legfantasztikusabb lények az életben.
A legőszintébbek - a mi tükörképeink.
A legrácsodálkozóbbak - hisznek a csodában.
A legbölcsebb tanítók - ösztönös tudással rendelkeznek
A legtisztábbak - sajnos rajtunk múlik, mennyire szennyeződik az ártatlanságuk
A legbátrabbak - számukra nincs lehetetlen
Isten legnaivabb teremtményei - félig angyalok, félig emberek.

Felnőttként gyakran elveszítjük gyermeki énünket és teljes nyugalommal vesszük tudomásul, hogy ez így történt. Pedig a felnőttkor nem egyenlő a szürkeséggel, a komolysággal, a fegyelemmel és a mindennapi küzdéssel. A szerelmesek játékosságában, a kreativitásban, a felszabadító táncban ott van a gyermeki énünk, amit őrizni kell és táplálni, mint a parazsat, amit majd saját gyerekeink lobbantanak lángra igazán. Remélem.

Megálmod(oz)ott szerelem

/Most a rám egyáltalán nem jellemző, számomra már túl romantikus, szinte csöpögő kis fejtegetés következik/

Érdekes dolgok ezek az álmok...
Amikor ébren vagyok, a gondolataim nagy részét az teszi ki, hogy elképzelem álmaim állását; mit csinálok, a munkahelyet, a kollégákat, hogy reggel napsütésben bicajjal megyek dolgozni, munka után beülünk valahova a kollégákkal vagy intézem a dolgaim, bevásárolok, kutyát sétáltatok...stb stb.
Vagy Olaszországról álmodozom, hogy ott ülök Rómában egy kis kávézó teraszán a napsütésben és cappucinót kortyolgatok...Toszkána lankáit fotózom...Veronában Júlia erkélyéről bámulok lefelé és szerteszét...Milánóban a spagettire szórom a sajtot és vörösbort iszok mellé...Közben hallgatom a fantasztikus olasz "ciao..arrivederci...bon giorno" dallamait és gyakorlom az olasz "non ce far niente" - édes semmittevés művészetét.
Mégis ha alszom, nem ezekről álmodom..

Egy férfi, egy érzés apró részletei jelennek meg minden alkalommal és rakom össze magamban, mint a kirakós darabkáit...Egy kar, egy hajfürt, egy gitárhúr, egy barna szempár, de még nincs arca... mellesleg remélem nem Antonio Banderas jelent meg álmomban:)

Ébren pedig - hosszú idő óta most először - álmodoztam arról, hogy úgy hiányzik, mint egy falat kenyér az a pillantás, az a néma összenézés, amikor mindketten tudjuk.
Ő is tudja, én is tudom, ugyanazt érezzük és nincs már miről beszélni. Csak ez hiányzik.
Ha ez lenne, úgy sejtem minden a helyére kerülne: a puzzle darabkái az álmomban, a darabkák is bennem és onnantól már az álmaimnak se lenne megállás.

Mama míg él, süt...míg süt, él

- Anyák Napjára- 

Mostanában a "terézanyus" időszakomat élem: se munkám, se pasim.
Olyan ember vagyok, aki nem szeret panaszkodni, kimutatni, ha fáj és csak akkor mesél magáról, ha kérdezik. Az utóbbi három hónapban voltak számomra lelkileg nagyon nehéz, pillanatok, napok, hetek...de ha máshonnan nézzük, ezek a nehézségek egyszer talán elvezetnek ahhoz az álmodott állapothoz, ami nem jöhetne el soha, ha tovább süppedek a csillogásnak álcázott gödörbe, ha hagyom, hogy beleragadjak a mókuskerékbe, ami sehova sem vezet...és ha a magánéletben is hagyom, hogy újra és újra ugyanazokat a hibákat kövessem el. Ezekre rá kellett jönnöm és lépni; bár az élet lépett is helyettem, jó csúnyán, de innen a legszebb felkelni, nem?
Most már igyekszem úgy látni, hogy a pohár nem félig üres, hanem félig tele, és vannak önfeledt, boldog, "újramegtaláltam önmagam" pillanatok is; egyre több és egyre gyakrabban.

Néha még kitör bennem a vulkán, néha elszakad a cérna és eltörik a mécses, mert hirtelen elegem lesz mindenből. Néha abból, hogy a körülöttem lévők, akik élik a "boldog" munkás hétköznapjaikat, dolgoznak, van munkájuk, amit vagy szeretnek vagy nem....vagy élnek a "boldog" párkapcsolatukban, és vagy szeretik a párjukat vagy nem...mindenesetre a felszínen úgy tűnik, igazán boldogok, sose teszik fel nekem azt az egyszerű kérdést: "hogy vagy?"

Van az a mondás, hogy mindenkinek meg van a saját baja; nos igen, nem is várom el senkitől, oldják meg a problémám, hiszen csak én tudom ezt megtenni. Csak egy egyszerű kérdést szeretnék, de manapság valahogy ez kiment a divatból... A divat manapság az, ha menő cuccokban jársz, feltűnően viselkedsz és jól fizető állásod van, vagy jó nőd/pasid... De rájöttem, ez csak a felszín; néha ezek a menő emberek sokkal boldogtalanabbak, mint akár én, egy állástalan, "pasitlan" akárki, aki habár átmenetileg lóg a levegőben és elveszett, tele van tervekkel, álmokkal és még mindig van hite.
A legnagyobb bajom az idő; csak várok és várok. Talán nem kellene várni és ugrani, sodródni az árral és majd jön az a nagy dolog, amit annyira várok. De az is lehet, érdemes még kicsit kitartani, mert itt van a küszöbön az áhított dolog, amit érzek.

Szóval várom, hogy elkezdődjön az ÉLETEM...
Kevesebbet törődünk egymással, mert KEVÉS AZ IDŐNK, és nem a JELENben élünk, nem élvezzük a pillanatot, ami megadatik nekünk, hanem a JÖVŐnek élünk. Ennyire egyszerű lenne a megoldás? A JELENben élni és élni minden adódó lehetőséggel? És nem VÁRNI?

Aztán látom a nagymamám, aki szintén vár...de egészen másra. Tulajdonképpen leélte életének a javát és vár az elmúlásra. Erről beszél nekem. Elsírja bánatát, hogy mennyi helyen fáj; elmondja milyen rossz néha így a várakozás...ahogyan nekem is, bár egészen máshogy. Mesél a régi boldogságról...mindarról, ami nálam még előttem áll. És Ő megkérdezi, hogy vagyok, hogy áll az életem, mi van kilátásban.

Irigyelve nézem őt hihetetlen ereje miatt; mennyire erős, hogy már ügyetlen fájós kezével nyújtja a tésztát a sodrófával, nehézkesen kiszaggatja, sütőbe teszi, készíti a pogácsát, sürög-forog, piskótát süt, krémet kever, büszkeszószt csinál - csak nekem - és rájövök:

Ő erős. Én nem. Én is olyan erős akarok lenni, mint ő. Én leszek is. Miatta. Magam miatt.
És amikor süt, főz - nem magára, hanem RÁNK - ő akkor él. Akkor létezik. Akkor kicsit elfelejti az elmúlást.
Kicsit elfelejti, hogy ő már megsütötte életének javát. De amíg éli az életének ezt a maradékát, ő süt.

Hagyjátok hát sütni a nagymamáitokat, amíg lehet. És tanuljatok Tőlük.
Ne csak a sütést, főzést, hanem a kitartást, a szívósságot, a törődést; erőt meríteni abból, amikor másoknak adhattok és nem csak kaptok. Hogy ha törődsz valakivel, cserébe talán - de csak talán - kapsz egy kis szeretetet, de nem ezért csinálod, hanem az adás öröméért. Meg akarom tanulni.
Törődjetek Velük, mert egy kis beszélgetésért, egy kis törődésért rengeteg szeretetet, hálát adnak, amíg csak lehet, amíg ÉLNEK.

Kékes-Szabó Andrea: Agyamra megyek!

 Anno 10. rész

...avagy Hogyan szerezzünk vissza egy pasit 10 nap alatt?

„Az első sms-t teljesen lazára vettem. A másodikban megkérdeztem, mikor szándékozik válaszolni az elsőre. A harmadikban azt tudakoltam, mi az a halaszthatatlan teendő, ami meggátolja az írásban. A negyedikben közöltem, hogy részemről ennyi, befejeztem, és azt csinál, amit akar. Az ötödikben elküldtem valahova az Egyenlítő környékére. És mindezt egy röpke óra leforgása alatt.”

Az írónő fiatalosan, amolyan "szexésnewyorkos" derűvel ír arról, hogyan is akarja Nóra, egy fiatal lány visszaszerezni a nagy Ő-nek hitt férfit, aki otthagyta a nagy esemény előtt. Közben rájön, máshogyan kell hozzáállni az ügyhöz, máshogyan kell élni, változtatni kell saját magán, s egyszerűen csak ÉLNI kell! Barátnői, Dina és Melinda, valamint édesapja pszichológus barátnője, Irén is a segítségére vannak, hogy elérje célját, végül pedig másik férfihoz sodorják az események. Üdítő történet arról, hogy néha sodródnunk kell az árral, és nem minden áron kell visszaszerezni azt, akit elvesztettünk, hanem egyszerűen elengedni őt. Hogy visszataláljon? Olvasd el, s megtudod! Aki szereti a négy New York-i csaj, Bridget Jones történetét, vagy egyszerűen egy könnyed, mégis tanulságos könyvre vágyik, az garantáltan nem tudja majd letenni! 

Orángután alapítványnál is önkénteskedne

Anno 8. rész (2012-05-29)

Tanárnőmmel, Szöllősy Edinával beszélgettem Malajziában eltöltött közel egy évéről.

Szöllősy Edina, a Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Angol Szakcsoportjának adjunktusa, tavaly egyedüli magyarként vett részt a malajziai Oktatási Minisztérium nemzetközi programjában, mely az angol nyelv tanításának hatékonyságát kívánta megcélozni. 2011 februárjától 9 hónapon keresztül angoltanárokat tanított, hogyan oktassák a nyelvet játékosan, életszerűbben, hatékonyabban a megszokott, hagyományos módszerekkel szemben.
A program végén ő lett a négy közül az egyik, aki a 120 résztvevő trénerből megkapta a „Legjobb mentor” kitüntetést.

Gősi Gabriella: Miért döntött úgy, hogy megpályázza ezt a lehetőséget?

Szöllősy Edina: Nagyon régóta szerettem volna magam tanárként kipróbálni külföldön. Persze az évek során volt lehetőségem az Erasmus tanári mobilitás program keretein belül egy kis bepillantást kapnom más országok (pl. Lengyelország, Norvégia, Ausztria) oktatási rendszerébe és iskolai hétköznapjaiba, és korábban a Szeged – Toledo testvérvárosi kapcsolatnak köszönhetően többször jártam Toledoban (Ohio állam, USA) tanulmányúton, de ezek pár hetes programok voltak csupán. 2007-ben Mexikóban elvégeztem egy intenzív TEFL tanfolyamot, melynek végén kaptam egy oklevelet, mellyel bárhol a világban lehet angol nyelvet tanítani. Ott, és későbbi magánjellegű utazásaim során realizáltam, hogy rengeteg lehetőség van a világban, sok olyan barátra tettem szert, akik – akár családostul – úgy döntöttek, hogy elmennek olyan helyre angolt tanítani, ahova szeretnének eljutni, vagy ahol jobb kereseti lehetőségek várják őket. Kihívás, munka, kalandvágy együtt motiváltak.

G.G.: Malajziában milyen az angol nyelv oktatásának helyzete?
Milyen nehézségekkel és pozitívumokkal szembesült?
Sz.E.: Malajziában három nagy népcsoport él: a malájok, a kínaiak és az indiaiak. Ők történelmükben, kultúrájukban, vallásukban eléggé eltérőek, így a nyelvtudás és nyelvtanulás, -tanítás is más, mind a diákok, mind a tanárok attitűdjében. A mentorok feladata az volt, hogy a nekik kijelölt öt iskolában (3 állami maláj, 1 kínai és 1 tamil) dolgozó angol tanárok nyelvi és módszertani tudását, kompetenciáit személyre szabottan fejlesszék, egyéni és csoportos tréningeken, és délelőttönként a gyerekekkel együtt. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy tartottam több mint, 100 ún. bemutatóórát, amikor az általam mentorált tanár megfigyelt, aztán óramegbeszélés, később közösen tanítottunk hónapokon keresztül és végül elengedtem a tanár kezét, aki az első év végére sokkal magabiztosabb lett mind nyelvileg, mind módszertanilag. A kihívást az jelentette, hogy a 25 tanár gyakorlatilag 25 különféle nyelvtudással, végzettségi háttérrel és kultúrával bírt, más elképzelésekkel és igényekkel, és ezekre kellet nekem szakmailag és emberileg hitelesen reagálnom és útmutatást adnom, bizalmat kialakítanom. Voltak könnyebb és nehezebb esetek, de bátran állíthatom, hogy az év során rengeteg kis csodát éltünk meg együtt a tanárokkal és a gyerekekkel, míg végül decemberben barátokként váltunk el.

G.G.: Tanárként milyen tapasztalatokkal gazdagodott?

Sz.E.: Úgy érzem, hogy az egy év alatt sokkal nyugodtabb és magabiztosabb tanár lettem . A mentori munkám során az oktatókkal való óramegbeszélés 80%-ban improvizatív volt, azaz azonnal kellett reagálnom, alternatívákat mutatni, rávezetni s konstruktív kritikát adni. A 22 év tanítási tapasztalat, ami majdnem kizárólag a főiskola falain belül történt, elég szakmai hátteret adott nekem ehhez a mentori munkához. Próbáltam tanulni minden általam mentorálttól, egyenrangú kollégaként tekintettem és bátorítottam őket arra, hogy mondják el véleményüket, ötleteiket, próbáljunk ki alternatívákat, elemezzünk, értékeljünk. Ázsiában a hallgatók inkább „megmondó” emberként tekintenek a tanárra, elfogadják s megtanulják, amit mondanak nekik. Én a dialógusban hiszek, nem az egyirányú kommunikációban.
A másik nagy tapasztalat az volt, hogy rájöttem, rengeteget számít az ember hétköznapjaiban, a munkához való hozzáállásában és teljesítményében a munkahelyi légkör és a kollégák támogatása, elismerése és szeretete. Persze, nem kedvelhet mindenki mindenkit, de nem a rosszkedv és panaszkodás, demotiváció és irigység voltak a meghatározó érzések, hanem az optimizmus és a segítés. Ehhez el kell menni, hogy az ember össze tudjon hasonlítani dolgokat. Sokszor azt gondoljuk, hogy minden úgy jó, ahogy van, amíg nem csöppenünk bele egy másba, akár jobba vagy rosszabba, hogy tudjunk viszonyítani és javítani a saját helyzetünkön.

G.G.: Milyenek a maláj emberek? Milyen különlegességek találhatók a kultúrájukban?

Sz.E.: Malajzia nagyon sok szempontból különleges ország, köszönhetik ezt a földrajzuknak, gazdag kulturális örökségüknek; multikulti a köbön, kajamenyország, megabiodiverzitás. Az időjárás néha brutális tud lenni, de hát ez Ázsia, trópus, pára van rendesen és esős évszak is. A távolságok kicsik: viszonylag közel van egymáshoz Singapore, Borneo, Indonézia, Taiföld, Hong Kong, Vietnám.
A maláj emberek nagyon segítőkészek és érdeklődőek, sokat kérdeztek Magyarországról, Európáról. Páran Budapest és Puskás nevét emlegették. Kevés tanárral találkoztam, aki járt volna a világ e részén, viszont sok kínai üzletemberrel, akik rendszeresen utaznak Nagy-Britanniába, Németországba, Ausztriába és néha keletebbre is. Nem lehet általánosítani, ha a maláj emberekről kell jellemzést adni, mivel a kínaiak, indiaiak és a muszlim malájok eléggé különbözőek, de mosolygós, optimista, vendégszerető emberek mind.

G.G.: Mi volt a legnegatívabb és legpozitívabb élménye magánemberként a kinntartózkodás során?

Sz.E.: Az elején nehezen viseltem, amikor megbámultak, de ha rájuk mosolyogtam, akkor legtöbbször visszamosolyogtak és elkezdtünk beszélgetni. A legpozitívabb élmény, hogy szinte mindenki tud angolul, persze mondhatjuk, hogy volt brit gyarmatként könnyű. Nagyon pozitív volt az is, hogy a fizetés és az élet egészséges arányban van, lévén gazdag országról van szó. Nem tetszett azonban az, hogy bizonyos népcsoportok nem igazán törődnek a természeti értékeikkel, a lakóhelyük tisztaságával, az erdőégetéssel. Rengeteg műanyagot használnak és dobnak el, bár sok környezettudatos kezdeményezést is láttam, azonban ezek egyelőre még csak a kínai lakosságnak fontosak.

G.G.: Mit mondana azoknak a tanároknak, akiknek szeretnének részt venni hasonló programokban, de nem mernek nekivágni? Mire érdemes felkészülni?

Sz.E.: Ez attól függ, hogy hová és milyen hosszú időre megy az ember. Aki nagyon finnyás ételekre és szagokra, és megszokta a légkondit, annak Ázsia tartogathat meglepetéseket, de nem igazán találkoztam még olyan emberrel, aki már járt arrafelé, és ne akart volna újra visszatérni. A szakmai részére pedig azt mondanám, hogy hiába tudjuk eléggé pontosan, hogy mi is lesz a dolgunk, miről is szól a munka, teljesen nem lehet rá felkészülni, lesznek kihívások, váratlan helyzetek, nehéz feladatok, amikkel meg kell birkózni. De minél többször kell kilépünk a komfortzónánkból ahhoz, hogy új ismereteket és tapasztalatokat szerezzünk, melyek által fejlődünk, annál jobb emberek és tanárok leszünk.

G.G.: A hallgatók oldaláról; mit tanácsolna azoknak a fiataloknak, akik titkon szeretnének hasonló messzi, egzotikus tájakra eljutni, s ott tanulni vagy dolgozni, de egyedül nem mernek megpályázni egy projektet, vagy arra panaszkodnak, nincs elég lehetőség vagy anyagi tőkéjük eljutni álmaik helyére?

Sz.E.: Mindenképpen csak biztatni tudnám a hallgatókat arra, hogy ragadjanak meg bármilyen lehetőséget, akár cserediákként, gyakornokként vagy önkéntes segítőként, gyerektáborban konyhai alkalmazottként vagy felügyelőként. Majdnem mindegy, hogy Lengyelországba, Ázsiába vagy Dániába jut el a jelentkező, a nemzetközi programok nyelve angol, tehát attól nem kell félni, hogy nem angol nyelvű országban nem lehet fejleszteni az angol nyelvi kommunikációt. Nagyon is! Igazi szituációkban, igazi emberekkel és problémákkal. És az angolon kívül még a helyi nyelvből is ragadni fog valamennyi. Számos szervezet kínál különféle lehetőségeket hallgatók vagy végzett fiatalok számára és a kiválasztás illetve kiutazás előtt alapos orientációra kerül sor, ahol meggyőződnek arról, hogy a jelentkező alkalmas-e arra a programra és tudja-e, hogy mire vállalkozik, mire számíthat. A mai globalizált munkaerőpiacon sokkal fontosabb a megbízható nyelvtudás és tapasztalat, a kulturális kompetencia, ki hogyan tud csapatban működni, feladatokat leosztani, kreatívan problémákat megoldani, képességeit a legjobban kihasználni és kamatoztatni egy projekt során. Ez egy hosszú távú befektetés.

G.G.: Tanárként vagy magánemberként mi az a távoli úti cél, ahova mindenképpen szeretne eljutni a jövőben? Vagy esetleg tervezi-e, hogy visszatér a malájok közé?

Sz.E.: Mindenképpen szeretnék még tanárként vagy trénerként külföldön dolgozni, más oktatási rendszereket, módszereket, kultúrákat megismerni, új barátokra szert tenni. Nagyon jó dolog az, hogy ebben a szakmában gyakorlatilag nincsen felső korhatár, Malajziában voltak 65-70 éves kollégáim. Amíg valaki egészséges, energikus és képes motiválni, addig mindegy, hogy milyen korosztályhoz tartozik. Dél-Kelet Ázsia a szívem csücske, nagyon sok mentori munkát kínálnak Thaiföldön, Vietnámban, Fülöp-szigeteken, Dél-Koreában is. Malajziába is szívesen visszamennék, titkos vágyam Borneóban önkéntesként dolgozni orángután alapítványnál.

Képek Szöllősy Edina engedélyével

"Nem tartom magam POLGÁRinak"

Anno 7. rész (2012-03-22)


A pici lány, Polgár Odett egyedi s erőteljes hangjával betöltötte a JATE Klubot.

A zalaegerszegi származású lánnyal, aki annak idején a Megasztár 3. szériájában tűnt fel, a színpadra lépés előtt beszélgettem.

 Fotó: Pölhe Nikolett

- Jártál már korábban Szegeden?

- Igen, már kétszer is koncerteztem a JATE-ban. 2010-ben az MTV Brand New jóvoltából , 2011-ben pedig a Unique zenekarral. Magánemberként kicsi koromban a családommal jártunk Szegeden és Ópusztaszeren egy forró nyári időszakban, s emlékezetes, hogy a Boncz Géza is abban a szállodában tartózkodott, ahol mi is megszálltunk. Mellesleg az egyik nagyon jó barátom is szegedi származású.

- A 2011-ben megjelent Hanyatt, homlok, egyenes c. legújabb lemezed egyre közkedveltebb. Szerinted minek köszönhető az album sikere?

- Az új lemez zeneileg teljesen különbözik az eddigiektől, ami Takács Zoltán Japán zenei produceri munkájának köszönhető, aki egyébként a Heaven Street Seven és Soerii&Poolek oszlopos tagja is egyben.
Egyre több fórumon jelen vagyok: kezdetben az MR2 Rádión, majd a VIVA TV-n, ma már az országos Class FM Rádión is hallhatóak a dalaim, aminek nagyon örülök.
A változtatás tudatos volt, a zenei hangzásban elektronikus irányba szerettem volna elmenni, hiszen én is ilyen zenéket szeretek s hallgatok leginkább, illetve ennek akusztikus ötvözetét.
A siker tehát egyértelműen abban rejlik, hogy olyan zenei anyagot sikerült összehozni, ami engem tükröz. Sokan furcsállják, hogy ilyen fiatalon komoly szöveggel és mondanivalóval bíró dalokat éneklek, de ez sem véletlen.

- Miért éppen Go Girlz! és miért már csak Odett?

- A 2008-ban kiadott lemez Varga Zsuzsa és Takáts Eszter közreműködésével jött létre, ezért lett Odett és a Go Girlz! a formáció neve. 18 évesen még nem éreztem magam elég érettnek ahhoz, hogy egy egész albumon keresztül Müller Péter Sziámi dalszövegeket énekeljek, de azóta felnőttem, és ezért vállalkoztam a feladatra egyedül, Odettként.

- 17 évesen indultál el Megasztárban, de a vigaszágon kiestél. Mit adott neked a tehetségkutató?

- Igazából nem én jelentkeztem, hanem a gimnáziumi együttesem gitárosa nevezett be titokban, tehát egy pillanatig sem gondoltam komolyan, hogy eljuthatok a döntőig, mindössze kipróbáltam magam. Nem bántam meg, s nem tagadom le, de mindössze tapasztalatokkal lettem gazdagabb.

- Miért döntöttél úgy, hogy abbahagyod divattervező tanulmányaid?

- Így alakult az életem. Eddig általában mindig csak sodródtam a rámtalált lehetőségekkel, és ezért nagyon hálás vagyok. A zene mindig is jelen volt az életemben: óvodában szolfézsra jártam, majd 6 évig fuvoláztam. 15 évesen az első zenekaromban próbálgattam szárnyaim, majd édesapámmal kezdtem együttműködni. A divattervezést leginkább továbbtanulás miatt választottam, de rájöttem, a színpadon érzem magam a legjobban.

Fotó: Pölhe Nikolett

- A dalaidat kizárólag édesapád, Polgár Péter írja, vagy te is részt veszel az alkotó folyamatban?

- A második, Pötty a kockán c. EP lemezemen már a dalírásban is közreműködtem, az új nagylemezemen pedig az énekdallamokat csak és kizárólag én írtam, illetve pár megvalósult zenei ötlet is tőlem származik. Például a Reach Out című számnak én vagyok a dalszerzője és szövegírója.

- Könnyebb vagy nehezebb számodra, hogy édesapád a zenei vezetőd is egyben?

- A zenei szakmában sajnos nem feltétlenül segítik egymást az emberek, persze vannak ritka kivételek. Tehát ebből a szempontból mindenféleképpen előny, hiszen ő biztonságot ad nekem. Viszont a későbbiekben más zeneszerző barátaimmal is szeretnék majd együtt dolgozni, többek között Kuriouss Tomival, aki az új nagylemezen egy remix erejéig már közreműködött, vagy Kalotás Csabival, aki a Realistic Crew-ban partnerem volt.

Fotó: Pölhe Nikolett

- Zeneileg kik inspirálnak?

- Magyar énekesnők közül például Berger Dalma, aki jelenleg Volkova Sisters énekesnője, régen a Realistic Crew és az Esclin Syndo tagja volt. Hihetetlenül inspiráló számomra Dányi Krisztina a Morningdeer zenekarból. Külföldiek közül például James Blake, Nina Kravitz, Jessy Whale, vagy a Led Zeppelin, de még sokáig sorolhatnám az előadókat, akik hatnak rám.

- Milyen terveid vannak a közeljövőre, mire számíthatnak a rajongóid?

- A nyári fesztiválszezonra hatalmas zenei megújulást tervezünk. Az elektronikus stílust szeretnénk oly módon belecsempészni a zenénkbe, ahogyan a magyar popzene műfajában talán nem is volt még tapasztalható.